Gyerekkori és transzgenerációs traumák, polarizálódó társadalmak, háborús bűnösök és hazaárulók portréi, megküzdési stratégiák elviselhetetlen helyzetekre, démon által vezérelt igazságtétel – a komor témák mellett voltak könnyű kézzel elkészített vagy épp közönségbarát alkotások is az idei CineFesten.
Korábbi beszámolóimban ejtettem már szót a miskolci filmfesztivál szervezőiről, nekik köszönhető, hogy a CineFest az ország legnagyobb és legfontosabb filmes eseménye, és bár nem érte utol Szarajevót vagy Kolozsvárt, hazai szinten igazodási pont. Nem véletlen, hogy évről évre sok magyar filmnek Miskolcon van a hazai premierje, idén többek között két Oscar-díjas rendezőnknek is. Többször írtam az egyre izmosodó filmes felhozatalról is: a versenyszekcióban már nem csak első és második filmek szerepelnek, hanem Cannes, Velence, Karlovy Vary vagy a Sundance kínálatából érkeznek produkciók. Új szekciók indultak az évek során (CineDocs, East of Europe),
a cinefilek számára igazi terülj-terülj asztalkám a bemutatott filmek mennyiségében és minőségében is egyre komolyabb CineFest.
Ha a filmfesztivált egy kommunikációs modellnek fogjuk fel, ahol a szervezők az üzenet feladói, a levetített filmek pedig maguk az üzenet, akkor a közönség az üzenet címzettje. Rájuk eddig fájóan kevés rivaldafény esett. Minden évente vagy akár gyakrabban ismétlődő kulturális esemény kitermeli a maga közönségét. A több mint két évtizede létező CineFest sem kivétel ez alól. A törzsközönség pedig visszahat a fesztiválra, formálja azt. Bár úgy tűnik, hogy népszerűségben nem tudja felvenni a versenyt a Kocsonyafesztivállal, és a miskolci egyetemisták sem képviseltetik magukat nagy számban, ennyi idő alatt kialakult valamiféle arcéle a CineFestre rendszeresen ellátogató nézőközönségnek.
És itt elsősorban nem a filmes újságírókra gondolok,
akik általában a fővárosból érkeznek, jellemzően valamelyik hétvégére, hiszen ők munkaköri kötelességből vannak jelen. Ráadásul a többi kisebb-nagyobb filmes eseményen is felbukkannak, de nem tudom figyelmen kívül hagyni a jelenlétüket, mert esetükben jelen van az ismerősség torzítása, sőt, a nap utolsó vetítése után leginkább velük lehet egy-két sör mellett kitárgyalni a látottakat.
Azokra gondolok, akik hosszabb vagy rövidebb ideje hűséges látogatói ennek a filmfesztiválnak: egy évet sem hagynának ki, sok vetítésen ott vannak. Mert valamiért
fontos lett nekik ez az esemény, kapnak tőle valamit, egy olyan élményt, amiért érdemes CineFestre járni.
Egy közel teli Pressburger teremben ki tudja, hányan vannak, akik hónapok óta ezeket a napokat várták, bújták a programot, mérlegelték, melyik filmet nézzék meg és mikor, táblázatot állítottak össze, hogy lássák, átérnek-e a Művészetek Házából a Bábszínházba, és hogy belefér-e közben egy mosdószünet vagy egy gyors vacsora? Akiknek már van összehasonlítási alapjuk, az előző évekhez viszonyítanak, ottmaradnak a filmek utáni Q&A-n. Akik jó hírét viszik ennek a fesztiválnak. Akikkel egy dologban biztosan osztozunk: a filmek szeretetében.
Bugonia
És aki a filmeket szereti, biztos hallott már Jórgosz Lánthimoszról, akinek úgy felgyorsult a munkatempója, hogy 2023 (Szegény párák) és 2024 (A kegyelem fajtái) után idén is új filmjét mutatták be Miskolcon. A görög rendező húsz éve van a pályán, ennek első felében mindössze három nagyjátékfilmet készített, de ezekkel megalapozta a Greek Weird Wave néven emlegetett görög filmes újhullámot.
Korai radikalizmusa sokat szelídült mióta Hollywoodba tette át székhelyét, de az abszurditásba hajló események szerzői kézjegyként megmaradtak. Nincs ez másként a kiváló Bugoniában sem, amely a 2003-as Mentsétek meg a zöld bolygót! című dél-koreai film remake-je. Lánthimosz úgy szórakoztat, hogy közben a komoly mondanivalóról sem feledkezik meg. A saját visszhangkamrájukba záródott emberek képtelenek elfogadni és igaznak vélni más emberek valóságpercepcióját, sőt – a film arra az értelmezésre is lehetőséget ad, hogy – olyan mértékű lett a társadalmi polarizáció, és
akkora távolság alakult ki egy CEO és egy gyári munkás között az USA-ban, hogy utóbbi szemében az előbbi simán lehet földönkívüli is.
Az ügyesen felépített cselekmény játszik velünk: a sztereotipikus karakterek újabb és újabb fénytörésben lesznek láthatóak, így a nézői azonosulás egyik szereplőről a másikra vándorol, miközben komoly morális kérdések is felmerülnek. Emma Stone és Jesse Plemons, a rendező kabalaszínészei számára jutalomjáték a két főszerep.
Josef Mengele eltűnése
Kirill Szerebrennyikov is külföldön rendez, de ő nem jószántából hagyta el országát. Az ukrajnai háború aktív szakaszának kitörése óta a kritikus értelmiség jó része volt kénytelen elhagyni a putyini Oroszországot, így a Nyár és a Mártírok rendezője is emigrációban él. Tavalyi filmje, a Limonov, a ballada egy nehezen kezelhető emigráns orosz művészt állít a középpontba.
Mintha ennek a folytatása lenne (bár egy lépéssel eltávolítva saját helyzetétől) a hírhedt Mengele dél-amerikai bujkálását/életét filmre vinni. Szerebrennyikov nem életrajzi filmet készít, a három évtizedes emigrációt néhány idősík ütköztetésével ábrázolja. Mai szemmel vérlázító az a magabiztosság, amivel a Dél-Amerikába menekült nácik viselkednek, nem titkolva és nem megbánva identitásukat. Miközben Josef Mengele is közéjük tartozik,
egyéni tragédiája az, hogy a környezete szemében kórosan retteg a lebukástól és bíróság elé állítástól.
A bajuszt növesztő, álnéven élő auschwitzi mészáros növekvő paranoiája miatt elveszíti második feleségét, kapcsolatát családjával, felnőtt fia pedig nem az apát, hanem a háborús bűnöst látja benne. Ugyanúgy képtelen belátni, beismerni bűneit, mint a fesztivál zárófilmjében Vidkun Quisling norvég miniszterelnök, akinek a neve eggyé vált a kollaboráns és hazaáruló fogalmával. Utóbbit 1945-ben kivégezték, és fogsága idején akadt egy lelkipásztor, aki igyekezett rávezetni, hogy a tettei korántsem makulátlanok. Mengelét viszont harminc évig emészthette a be nem vallott bűntudat, cipelnie kellett tettei súlyát, elviselhetetlen, gyanakvó és magányos öregemberré vált. A fekete-fehér filmben ironikus módon csak a flashbackként megjelenő auschwitzi jelenetek színesek, az ottani csúcsponttól csak lefelé ível a német orvos karrierje. Mintha a felelősségre vonástól való permanens félelem és az egyre keserűbb élet lenne a halál angyalára kirótt égi büntetés.
Hamis hangok
Vannak nagy formátumú gonosztevők, akiknek ismerjük a nevét, de sokkal több akad közülük, aki átlagember, egy közülünk: a szomszéd, a nagybácsi, az edző vagy éppen a kórusvezető. Ondřej Provazník filmje a kilencvenes évek elejére röpít vissza, méghozzá egy olyan cseh városba, ahol komoly hagyománya és presztízse van a lánykórusnak.
A 13 éves Karolína (Kateřina Falbrová zseniális alakításában) szemszögéből látjuk a történéseket, akinek 15 éves nővére tagja a kórusnak. Karolína is oda vágyik, tehetsége megvan hozzá, de ebben a korban az a két év ledolgozhatatlan hátrány. A kórus szigorú, félve tisztelt, ám a lányok fantáziáját is izgató vezetője beválogatja Karolínát a többiek közé, ami – nem lesz ez nagy meglepetés – egyszerre egy felemelkedés és bukás története. A kisrealista cseh remeklés egyik erőssége a sokáig nagyon ügyesen fenntartott feszültség:
izzad a tenyered, szorítod a karfát és szinte rákiáltasz Karolínára, hogy: vigyázz!
Pletyka és sejtés szintjén az egész közösség tudja, hogy valami nincs rendben, de – és ez a korszak velejárója – ezt adottságnak tekintik, eszükbe sem jut tenni ellene valamit. A film továbbá komplexen mutatja be a karaktereket és a köztük fennálló, néha bonyolult, változó erőterű viszonyokat. Testvéri féltékenységet, versengést és szolidaritást, mester és tanítvány kapcsolatát, egyén és közösség viszonyát.
A víz kronológiája
A gyermekkorban elszenvedett traumák jelentős részéért a család a felelős, sajnos sokan élnek/éltek bántalmazó családban. Az amerikai Lidia Yuknavitch életére is ez nyomta rá a bélyegét, többek közt ezt írta meg önéletrajzi könyvében, amelyet az eddig színésznőként ismert Kristen Stewart adaptált vászonra.
A Twilight örökségét sikeresen maga mögött hagyó Stewart első rendezése bátor, bevállalós film lett.
Az első harmada különösen megterhelő: a szűk képkivágatok miatt Lidiával együtt szinte mi is elszenvedjük a családon belüli erőszakot, az alkoholba menekülő passzív anya és a megszökő nővér miatt egyedül maradó kislány kiszolgáltatottságát.
A nyomorpornó határán táncol ez a rész, ráadásul itt jelennek meg leghangsúlyosabban a gyors, asszociatív montázsok, amik töredezetté, és a szuperközelik, amik fullasztóvá teszik a befogadást. A felnőtt Lidia (Imogen Poots) önpusztító és rossz párkapcsolati dinamikákat működtető (a káros apai és anyai mintákat is hordozó) élete Ken Kesey (jó újra a vásznon látni Jim Belushit) írótáborában vesz éles kanyart.
Az addig mindent a testi tapasztalatok felől megélő úszónak a nyelvvel lesz dolga, igyekszik szövegbe foglalni életét.
Végig Lidia szemszöge érvényesül, így a többi szereplő sokkal kidolgozatlanabb, az életszakasz későbbi részein szinte átrohan a cselekmény. A szerkesztésbeli egyenetlenségek és a fentebb tárgyaltak ellenére komoly kalaplengetés jár Kristen Stewartnak a rögösebb, ám izgalmasabb út választásáért, amit a miskolci zsűri a nagydíjjal honorált.
Árva
Nemes Jeles László harmadik nagyjátékfilmje egyszerre konkrét, a családi legendáriumból merítő személyes alkotás és a behódolás allegóriája. 1957 május elseje előtt játszódik a cselekmény, amely dátum
a levert forradalom után a tömegek kiegyezésének szimbolikus napja az elnyomó hatalommal,
illetve a Kádár-rendszer valódi kezdete. Az angyalarcú kamasz, Hirsch Andor identitásválságára van felfűzve a film cselekménye, hiszen kiderül, hogy haláltáborba hurcolt apjától csak a nevét örökölte, vér szerinti apja egy számára ellenszenves jászberényi mészáros.
Az idealizált apakép, amely egy hatalmas kazánként materializálódik, feszítő ellentétet képez a nagyon is evilági, földhözragadt Berenddel. Andor előtt fokozatosan tárul fel a múlt; az anyja által képviselt, az árva szemében elvtelen, az APA emlékét megcsúfoló könnyű behódolás az új, erős férfinak egyre nagyobb dühöt szül benne és cselekvő hőssé teszi.
Ám ez az ön- és közveszélyes düh épp a gyűlölt mészároshoz teszi egyre hasonlatosabbá az ellene lázadó Andort,
aki a zárlatban eljut arra a pontra, hogy döntenie kell, miközben egyik döntés rosszabb, mint a másik. Kíváncsian várom, hogy az október 23-tól a mozikban elérhető (Magyarország idei Oscar-nevezettje) Árvára hogyan rezonál majd az a magyar közönség, amelyik végletesen megosztott abban a kérdésben, hogy miként viszonyul a NER-nek nevezett hatalomhoz, ami jó ideje maga alá gyűrte az országot.
Érzelmi érték
Joachim Trier filmje is, ami megkapta a CineFest fődíját, a transzgenerációs traumákat állítja középpontba, akárcsak A víz kronológiája és az Árva. A norvég rendező viszont emelt a téteken, és három (más értelmezés szerint négy) generáció egymásra gyakorolt hatását vizsgálja egy oslói családi házat főszerepbe helyezve.
A több filmre elegendő, hellyel-közzel egyenrangú történetszál fókusztalanná teszi az Érzelmi értéket,
amely hiába hordozza magán Trier jellegzetes szerzői jegyeit, mégsem tudja megközelíteni legjobb munkáinak színvonalát.
A kiöregedett, lányaitól elhidegült filmrendező, Gustav Borg (Stellan Skarsgård) egy utolsó munkára készül, amelybe színpadi színész lányát szeretné főszereplőnek, ám Nora (Renate Reinsve) elutasítja. Így egy hollywoodi üdvöskét és vele együtt a financiális hátteret szerez be a saját anyjáról szóló sztorihoz. Nora magányos, depressziós, önbizalom-hiányos élete és viszonya családos húgához is azáltal árnyalódik, hogy mit tudunk meg gyerekkorukról. A családi sorsok egymásra íródnak, ismétlődnek, a tét nyilván itt is az, ki tudnak-e lépni a folyton újratermelődő mintákból, meg tudják-e törni a transzgenerációs traumák ördögi körét.
21. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, Miskolc, 2025. szeptember 5-13.
Borítókép: Pótor Barnabás
